Bánffy Dezső

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Legutóbbi (ellenőrizetlen) változat

Ugrás: navigáció, keresés

losonczi báró Bánffy Dezső (Kolozsvár, 1843. október 28. – Budapest, 1911. május 24.): politikus, miniszterelnök

Tartalomjegyzék

1 Politikai pályaíve
2 A hatalmi piramis csúcsán
3 Obstrukció és bukás
4 A legsovinisztább magyar
5 Irodalom
6 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Politikai pályaíve

Báró Bánffy Dániel (1812–1886) és Gyárfás Anna (1821–1902) gyermekeként látta meg a napvilágot Kolozsvárott, ahol a gimnáziumot és a jogot is végezte. Államtudományi tanulmányait Berlinben és Lipcsében folytatta.

1869-ben és 1872-ben is balközép programmal indult a képviselői mandátumért Belső-Szolnok vármegyében, de mindkétszer alulmaradt.

1875-ben csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. Ez évtől Belső-Szolnok vármegye főispánja, és Kővárvidéke főkapitánya, valamint a főrendiház jegyzője. A következő évtől Szolnok-Doboka, majd 1883-tól Beszterce-Naszód vármegye főispánja is. Főispánsága tízéves jubileuma alkalmával a király a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. 1889-ben megkapta a Szent István-rend kiskeresztjét. 1890 végén főispáni tisztségeiről lemondott. Tevékenységét mind a nemzetiségi törekvésekkel, mind pedig a Szabadelvű Párt politikai ellenzékével szembeni kemény fellépés jellemezte, amiért is személyét a "dobokai basa" kifejezéssel illették kortársai.

Az 1892-es és az 1896-os választásokon a szilágysomlyói választókerületben szerzett mandátumot. 1892-től 1895-ig a képviselőház elnöke. 1895. január 14-e és 1899. február 26-a között miniszterelnök, 1898-ban a király személye körüli miniszter is. Miniszterelnöki székéről az ischli klauzula miatt kirobbant ellenzéki obstrukció miatt volt kénytelen lemondani. Távozását követően leköszönt képviselői mandátumáról, és 1904-ig a királyi főudvarmester méltóságot töltötte be.

1896-ban a Lipót-rend, 1899-ben a Szent István-rend nagykeresztjével tüntették ki.

1903-ban megalapította az Újpártot. 1904-ben Szeged I. választókerületében nyert mandátumot a szabadelvű párti Rónay Jenővel szemben. A következő három választáson (1905, 1906, 1910) is a szegedi I. választókerületben szerzett mandátumot. 1910-ben az általános választójogot zászlajára tűző Választójog Országos Szövetsége elnöke.

Bánffy Dezső sírja Budapesten. Kerepesi temető: 29/2-1-2. sarok.

A református egyház erdélyi kerületének főgondnoka, az egyetemes református konvent és zsinat világi elnöke volt.

[szerkesztés] A hatalmi piramis csúcsán

Bánffy az egyházpolitikai küzdelmek által felzaklatott magyar politikai közéletben látott hozzá miniszterelnöki tevékenységéhez, amelynek már a kezdetén a bukás lehetőségével szembesült Antonio Agliardi pápai nuncius magyarországi látogatása miatt. A sajtó és a politikum egy része azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a nuncius megnyilvánulásai a magyar belpolitikába való beavatkozással érnek fel. Bánffy, aki maga is gyanakodva nézte Agliardi tevékenységét, a közös külügyminiszterrel egyeztetve, a képviselőházban kijelentette: a nuncius tevékenysége "a belügyekbe való beavatkozás látszatával bír". Ezt követően a közös külügyminisztérium mégis élesen elhatárolódott Bánffy kijelentésétől. Így Bánffy kellemetlen helyzetbe került: vagy neki, vagy a közös külügyminiszternek távoznia kellett posztjáról. A király némi tépelődés után a közös külügyminisztert menesztette.

1896-ra Treuga Dei-t hirdettek a pártok, hogy a millenniumi ünnepségek fényét ne tompítsák politikai csatározások. A király május közepén szentesítette a honfoglalás ezredik évfordulójának törvénybe iktatását (1896. VII. tc.)[1]. A felszínen minden káprázatos volt, de a társadalmat feszítő ellentétek - köztük is legnagyobb súllyal a nemzetiségi kérdés - megoldatlansága sötét árnyként vetült a honalapítás 1000. évfordulójára. A pártok közti béke is csak az őszi választásokig tartott, amelyeken Bánffy kíméletlen erőszakkal óriási többséget szerzett a Szabadelvű Párt számára a képviselőházban.

A választások befolyásolására a hagyományos etetés-itatás mellett, számos más módszer is rendelkezésre állott. A Versecen szabadelvű párti képviselőjelöltként induló Herczeg Ferenc például így emlékezett az 1896-os választásokra: "Nagyon megijedtem, mikor az elnök a választást úgy vezette, hogy vagy kétszáz ellenzéki választót egyáltalában nem engedett leszavazni. Órákon át az eljárás idegölő lassúságával dühítette őket, majd kitűzte a zárórát, és mikor a türelmetlen ellenzékiek lármázni kezdtek, karhatalommal kiszorította őket a városházáról." (Herczeg Ferenc emlékezései, Budapest, 1985., 302.)

Az új bűnvádi perrendtartás parlamenti tárgyalása során Bánffy az ellenzék "agyonbeszéléses" obstrukciójával volt kénytelen szembesülni a törvényjavaslat azon pontja miatt, amely szerint a sajtó által elkövetett becsületsértési ügyekben ne az esküdtszékek, hanem a királyi törvényszékek ítéljenek. Bánffy nem gondolt az obstrukciót ellehetetlenítő házszabály megalkotásával, inkább kompromisszumos megoldást választott a vitatott 16. paragrafus kapcsán: "Ha azonban a rágalmazás vagy becsületsértés… közmegbizatásban eljáró ellen, és pedig az utóbbinak hivatalos tetteire vonatkozólag volt elkövetve, az esküdtbiróság itél." [2]

[szerkesztés] Obstrukció és bukás

1897-98 folyamán a gazdasági kiegyezési tárgyalások osztrák parlamenti jóváhagyása komoly akadályokba ütközött az elhúzódó osztrák parlamenti válság miatt. Annak érdekében, hogy a tíz évenkénti újratárgyalás ne okozzon a későbbiekben hasonló problémákat, a magyar és osztrák kormány megalkotta az ischli klauzulát, amely az osztrák-magyar gazdasági kiegyezés tíz esztendős időbeli hatályát megszüntette, de fenntartotta a magyar parlament újratárgyalást kezdeményező jogát. Az ellenzék az ischli klauzulában a magyar függetlenség sárbatiprását látta, egyúttal kiváló alkalmat arra, hogy a választások tisztaságát beszennyező Bánffyt megbuktassa.

Technikai obstrukció kezdődött, teljesen megbénítva a képviselőház munkáját. Ennek mibenlétéről a korábban már idézett Herczeg Ferenc a következőket írja: "A technikai obstrukciónak voltak mesterei és tudósai, akik valósággal remekeltek a Ház munkaképességének megbénításában. A legmegszokottabb fogásuk az volt, hogy az ülések elején négy-öt módosítást indítványoztak a jegyzőkönyv szövegéhez - olykor csak hasonló jelentőségű szavak kicserélését, mint például indítvány helyett javaslat - mindegyik módosításra húsz képviselő aláírásával név szerinti szavazást kértek. Mivel minden név szerinti szavazás eltart egy óráig, a házszabályok szerint pedig az ülés négy órában van megszabva, tehát négy-öt név szerinti szavazással agyon lehetett ütni egy-egy ülést. Mégpedig a házszabályok tiszteletben tartása mellett, teljesen törvényes módon." (Herczeg Ferenc emlékezései, 304.)

Amikor úgy tűnt ez is kevés a miniszterelnök megbuktatásához, személyében kezdték támadni Bánffyt. E verbális támadások sorából kiemelkedik Horánszky Nándor durva hangvételű képviselőházi felszólalása, amelyre 1898. december 24-én került sor. Bánffy nyílt levélben válaszolt Horánszkynak, mire utóbbi párbajsegédei által "fegyveres megtorlást" kért a miniszterelnöktől. Mivel azonban Bánffy segédei a "fegyveres megtorlás" kifejezést értelmezhetetlennek tartották, és a másik fél segédei a fegyveres elégtétellel nem érték be, a párbaj elmaradt.[3] Horánszky becsületsértő, politikai célzatú kirohanására, és a nyomában járó "lovagias ügy"-re egyébként volt már példa a képviselőházban. 1891. október 22-én ugyanis Horánszky Nándor Szilágyi Dezsőt vonta kérdőre hasonlóan keresetlen stílusában. Szilágyi válaszát követően Horánszky párbajsegédek után nézett, de az esemény végül akkor is elmaradt…

Bánffy nem tudott mit kezdeni az obstrukcióval, és Tisza Kálmán kezdeményezése (Tisza-lex) sem hozott áttörést, sőt, sokak kilépéséhez vezetett a Szabadelvű Pártból. Így nyilvánvalóvá vált, hogy az 1899-es évet az ország 1867 óta először exlex (elfogadott költségvetés nélküli) állapotban kezdi meg. A magyar parlamenti válságot csak új kormány megalakításával lehetett feloldani, amelynek vezetője Széll Kálmán lett.

[szerkesztés] A legsovinisztább magyar

Bánffy a nemzetiségi kérdés tekintetében markáns álláspontot foglalt el, amelyet A magyar nemzetiségi politika című munkájában fejtett ki. Véleménye szerint a nemzetiségek elmagyarosítását minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell mozdítani, ugyanakkor parányi rést sem szabad nyitni a nemzetiségek kulturális, nyelvi vagy egyéb más törekvései előtt. A magyarosítás szempontjából fontos eszközként ajánlja a felekezeti iskolákkal szemben a népoktatás államosítását, valamint a telepítéseket, folytatólagosan a magyar etnikai tömbök határai mentén. Felhívja a figyelmet a család- és településnevek magyarosítási folyamatának felgyorsítására is. Javasolja továbbá, hogy magyarul nem beszélő cselédek ne kerüljenek alkalmazásba és magyarul nem tudó piaci árusoktól a magyarok ne vásároljanak.

Egyik képviselőházi felszólalásában így fogalmazott: "az én eszményem a nemzeti állam, melyben helyet és elégülést talál mindenki, aki magyar. És pedig különbség nélkül; de csakis az, aki magyar." (Országos Hírlap, 1898. március 24.)

Az egységes magyar politikai nemzet gondolatát Bánffy az egységes magyar etnikai nemzet eszméjével kívánta felcserélni.

[szerkesztés] Irodalom

Bánffy Dezső: A magyar nemzetiségi politika, (Budapest, 1902)
Bíró Lajos: Bánffy Dezső In: Huszadik Század 1912. I.
Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992 (Budapest, 1992)
Gratz Gusztáv: A dualizmus kora I. (Budapest, 1934)
Herczeg Ferenc emlékezései (Budapest, 1985)
Izsák L., Pölöskei F, Romsics I., Urbán A., (szerk.): Magyar miniszterelnökök (Budapest, 2003)
Nagy Károly: Losonci br. Bánffy Dezső emlékezete (Kolozsvár, 1912)
Végváry Ferenc és Zimmer Ferenc (szerk.): Sturm-féle Országgyűlési Almanach, 1910-15 (Budapest, 1910)
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I. (Budapest, 1891)